Ami a világot jelenti…

Valamikor, olyan időben és térben,

Mikor vérzik a világ szíve,

S harcok dúlnak emberek és nem emberek között,

Ekkor kezdődik a történet.

Sokmindent homály fed, a tények csak remények.

S, hogy a remény, mi maradt, mit jelent?

A távolban városok romjait…

Egy elit csapat, abból is egy valaki,

Akit senki nem ismer, ő nem is az,

Kit szemmel lát az ember.

Maga sem tudja sokáig,

Ami rettentően rátelepszik.

Nap nap után eltelik,

S egy végzetes hiba születik.

Szíve már egy lányért dobog,

De ezt fel nem fogja ésszel.

Csak keresik egymást,

S bodogok, ha érzik,

Hogy a másik szíve is

Pont ő érte vérzik.

De talán tudják,

A bodogság drámába fordul át.

A fiú nem szabadul szenvedéseitől,

S csak egyre jobban megváltozik.

Végül aztán egy baleset folytán,

Nem akarva, de mégis

A lány az ő keze által hal.

A világ talán megmenekül,

De a fiú csak saját maga,

És az emlékei elől bújdokol.

A bajban társakra, jó barátokra támaszkodik,

S a roppant hatalmas kardjára,

Amivel a sötét angyalt leverte,

S a fény általa jött el.

Eltűnt az emberek szeme elől,

A magány mely sebein enyhülést eszközöl.

Egyedül járta a lepusztult tájat,

S lelkében égtek a vágyak.

Amilyen békés volt a puszta horizont,

Úgy dúlták lelkét a viharok.

Felült óriási, gyönyörű, feketén fénylő motorjára,

S végig száguldott a porzó, sivatagos táj fölött.

Mint egy büszke, modern szamuráj, olyan volt.

Szőke, tépett tincsei repkedtek a szélben,

Kék szeme fénylett a messzeségben.

Köpenye követte őt lobogva,

Mint egy fekete zászló fent a magasba.

Imádott szárnyalni, eltűnni a szemek elől,

Olyankor szabad volt,

S a táj csak úgy suhant el a szeme előtt.

Gondolatai is szárnyra keltek,

A lelke a bilincsekből kitört.

Különös érzés ez, mit megélni érdemes!

Az idő pergett, eltelt 2 év a győzelem felett.

A fiú bánatát lassan emésztette,

Bár talált barátot, aki észrevette.

Egy lány volt ő a régi időkből,

Ki végig vele volt, bármi is jött.

Ő értette a fiút,

S titokban már régóta szerette,

De e szerelem nem talált érző szívre.

Így maradt a háttérben, s csodálta őt.

Fájdalom gyötörte, mikor látta,

Szerelme a halott lány lelkét kereste.

Beszélgettek a múltról, gyötrelmes időkről,

S a fiúnak hibáját őszintén feltárta.

Azt mondta, csak sodródik a múltba,

S nem látja meg, mi a jelenben szívébe költözött.

Nem látja, hogy igazán a lelkéért szeretik.

Aztán egy álomban a halott lány megjelent,

Megkérdezte a fiút: „-Kit szeretsz?”

Mielőtt még válaszolhatott volna

Azt búgta a fülébe a kedves hang:

„-Nincs szükséged már rám, hiába is fáj,

Felejts el, mert csak így élhetsz tovább!

Vár rád egy ismerős, kedves lány.”

Pár nap múlva ismét csatába szállt,

Oldalán harcolt az összes barát.

Mikor mindennek vége szakadt,

Ő az érzéseivel magára maradt.

Újra hallotta a hangot:

„ –Búcsúzom, ott áll, ki rád vár!”

A szétfoszló szellem alak

A barna hajú lányra mutatott,

Ki a fiút nézve boldogságtól sugárzott.

Elégördült a fekete motor,

S szerelme maga mögé ültette őt.

Együtt indultak a messzi távolba,

Most már ketten voltak szabadok,

S a lelkük összetalálkozott.

                                                                                                                                   írta: H. B. Dudu